30. rész

Sziasztok! Minden kedves olvasómnak Boldog Karácsonyt és Új Évet kívánok utólag. Meghoztam a következő részt és átléptük az 5000 oldal megjelenítést köszönöm szépen :3 *-* ^^ S, új karakterek kerültek a szereplők oldalra. Jó olvasását! U.i.: Sajnálom, de a végén a kinézetével nem tudtam mit csinálni.

Niall Horan

Irresistible

Csupa öröm járta át a testem, mert végre annyi idő után végre újra láthatom a családomat. De ami még fontosabb megismerhetik az a lányt, akiért bármire képes lennék. Örültem, hogy Lizzi végül úgy döntött, hogy velem tart Mullingerbe, s neki is megmutathatom honnét jöttem. Bár láttam rajta, hogy kettős érzelmei vannak a dologgal kapcsolatban, mert nem szívesen hagyta otthon anyukáját, akinek megkérték a kezét. Az egész még számomra is felfoghatatlan, s ahogy végig néztem ott akkor mindenkin hozzám hasonlóan ők is megdöbbentek. Persze miután Kristennel együtt mi is felfogtuk a történteket hatalmas őrjöngésben törtünk ki és gratuláltunk nekik. Lizzi édesanyjához hasonlóan a könnyeivel küszködőt, mikor megmutatta neki a gyűrűt, ami még nekem fiú létemre is nagyon elnyerte tetszésemet. De ugyan így voltam hónapokkal ezelőtt, mikor drága bátyám kérte meg barátnője kezét. Akivel azóta már össze is házasodtak, s született egy nagyon aranyos kisfiúk Theo. Aki az ittlétünk alatt pár másodperc alatt belopta magát az én gyönyörű barátnőm szívébe. Már mikor megszületett tudtam róla, hogy nagy korára minden nő olvadozni fog utána, de azt nem gondoltam, hogy már ilyen korán kezdi. Miután befejeztük a vacsorát Lizzi Denissel és persze Theoval együtt a nappaliba mentek és míg Lizzi aranyos keresztfiamat próbálta elaltatni bátyám felesége addig családi képeket mutogatott neki. Én csak az ajtófélfának dőlve figyeltem őket, s nem tudtam letörölni az arcomon lévő hatalmas mosolyt.

-  Niall ráérsz? – lépet mellém bátyám, s fejével az emelet felé biccentett. Még egy utolsó pillantást vettem a kanapén ülőkre, akikhez anya is csatlakozott és láthatólag elég jól elbeszélgettek. Gregre néztem, aki szemeivel engem kémlelt. Bólintottam, s elindultam utána az emeletre, ahol az ő volt szobájába mentünk be, amiből költözése után zene szobát alakítottam ki. Bekerült egy gyönyörű zongora és pár gitár. A fekete zongora előtt lévő széken foglaltam helyet, bátyám pedig velem szembe dől neki a falnak.

- Lizzi nagyon aranyos lány. – kezdi, mire szemeim felragyognak. – Hamar belopta magát mindannyiunk szívébe. – mosolyog. Tisztában voltam vele, hogy itt még nincs vége, ismerem a testvérem és tudtam, hogy csak ezután jön a neheze. – De egy ilyen lányt nagyon nehéz magad mellett tartani bárki, bármikor lecsaphatja a kezedről. S van egy olyan fajta kisugárzása, ami miatt minden pasi utána fordul az utcán. Amit ő lehet, hogy nem fog észrevenni, de ismerlek és tudom, hogy bármennyire is hiteted el magaddal, hogy nem érdekel érdekelni fog. Figyelj nem kioktatás képen mondom, hanem azért, mert féltelek. – amint befejezte hozzám lépet, s szorosan meg ölelt. Tisztában vagyok azzal, amiről az előbb beszélt. De Lizzit sem érdeklik egyáltalán az ilyen dolgok akkor engem miért?

- Szerintem meg tudok majd vele birkózni. Amíg Lizzi sem féltékenykedik a rajongok véget, addig semmi aggodalomra nincs okom. Hiszen kölcsönösen megbízunk egymásban. – fejtettem ki neki a saját néző pontomból a dolgokat.

- Legyen igazad. Tényleg a rajongok, hogy fogadták a hírt? – támaszkodott neki a zongorának, s kezébe vette az említett hangszer tetején lévő kottákat, amiket itt hagyhattam.

- Hát szokásos módon, mint a többiek barátnőit. Kapott hideget, meleget, de többen voltak azok, akik örültek, hogy végre találtam valakit, aki mellett boldog vagyok. - mosolyodtam el, s a földet kezdtem el kémlelni, hogy elrejtsem bátyám elől vörösödő arcomat. Hirtelen észrevettem egy földön heverő papírlapot, amiért rögtön lehajoltam, s mikor meg láttam melyik dalt is rejti a kosza papír arcomra talán az eddiginél is szélesebb mosoly ült ki.

- Melyik dal az? – kérdezte Greg halkan.

- Az Irresistible! – feleltem. Ez volt az egyik kedvenc dalom a második albumunkról. Még Louissal kezdtük elírni otthon, aztán mivel nem tudtuk befejezni haza hoztam és egyedül fejeztem be. A végeredmény pedig mindenkinek elnyerte a tetszését és nem volt kérdés, hogy felkerül-e az Take Me Home-ra. Ez pedig az elkészült dal eredeti változata, tele áthúzkodásokkal és javítgatásokkal. Elkértem Gregtől a kezében szorongatott papírokat, s mindegyiket alaposan át néztem, eközben ő magamra hagyott, s visszament a földszintre. Találtam benne olyan dalokat is, amiket már régen kiadtunk, de volt itt olyan is, amit a nagy közönség még nem hallhatott, mert csak a harmadik albumunkon fog szerepelni és volt olyan is, aminek a sorsáról még nem tudtam dönteni. Amint végig néztem őket visszatettem a hangszer tetejére kivéve az Irresistible kottáját, amit magam elé helyeztem, s elkezdtem játszani a gyönyörű fekete hangszeren. Teljesen belemerültem csak arra figyeltem, hogy minden hang a helyén legyen, mint a zongora hangja, mint az én hangom. Amint az utolsó hangot is leütöttem és a hangszer elcsendesült halk taps hangja rántott vissza a valóságba. Ijedten az ajtó felé kaptam a fejemet, ahol Lizzi állt hatalmas mosollyal az arcán.

- Mióta állsz ott? – kérdeztem. Mire egy újabb mosoly volt a válasz.

- Elég ideje. –ült le szorosan mellém, ujjait a billentyűkre helyezte és erősen a kottát figyelve ütötte az első pár hangot teljesen hibátlanul, de a nehezebb részek már kifogtak rajta, így abba is hagyta a próbálkozást. Kikerekedett szemekkel néztem végig a barna hajú lányon.

- Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni. – tudattam vele, hogy ezt az információt eddig sikeresen titkolta előlem. Mire csak aranyos kuncogás hagyta el telt ajkait.

- Nem kérdezted. – rendezett le ennyivel. – De ez a dal gyönyörű. Megtanítod nekem? – nézet rám kiskutya szemekkel.

- Hát, nem is tudom, hogy neked ez menni, hiszen te nem vagy annyira profi, mint egyesek. – mosolyogtam rá, s persze az egyesek alatt saját magamat értettem. Reakciója erre csak annyi volt, hogy könyökével gyengéden megütötte az oldalamat, ami egyáltalán nem fájd, de persze eljátszottam előtte, hogy meghalok a fájdalomtól.

- Rendben zongora virtuóz, miután meghaltál megtanítanád nekem. – nézte végig szenvedésemet rezzenéstelen arccal. Még egy cseppet sem esett meg rajtam a szíve.

- Na, jó gyere. – ültettem az ölembe, s kezeimet az övére tettem így játszottam vele együtt a billentyűkön. Párszor még végig játszottuk így a dalt, de sok gyakorlás után már teljesen egyedül el tudta játszani a dalt.

- Nagyon profi vagy. – dicsértem meg, s egy csókot nyomtam ajkaira.

- Tudom. – nevetett.

- De mióta is tudsz zongorázni? – kérdeztem rá, mert nagyon érdekelt, mert nagyon intenzíven kellett, hogy tanulja, hogy ennyi idő alatt el tudja játszani.

- 4 éves korom óta. – válaszolt, s a hangszer tetején lévő lapokért nyúlt, de amint észrevettem kezembe kaptam őket, s a szoba másik végébe szaladtam velük.

- Ne már! – kiabált utánam, s ő is felállt. S elég mogorva arckifejezéssel közelített felém. – Kérlek Niall hadd nézzem meg őket. – kérlelt. Én csak határozottan meg ráztam a fejem és a fejem fölé emeltem a kezemben tartott lapokat. Ő pedig ugrálni kezdett, hogy el tudja érni.

- Tudod mit, ha kapok egy puszit oda adom. – kezdtem vele alkudozni.

- Jó. – egyezett bele szem forgatva. Arcom felé kezdett közeledni, mikor elfordítottam a fejem így ajkaink összeértek, s a sima pusziból szenvedélyes csókot kreáltam. Már nem érdekelték a kezemben tartott papírok így azokat a földre hajítottam és derekánál fogva emeltem fel, lábait csípőm köré fonta így jutottunk el a zongoráig, ahová felültettem, s még jobban faltuk egymás ajkait. Kezeimmel pólója alját kezdtem el keresni, s amint rá találtam egy mozdulattal lefejtettem róla.

- Niall anyukád bármikor benyithat. – kezdett aggodalmaskodni. Mire letettem a földre, s magam után húzva sietem át minden hang nélkül a szobámba, ahol kulcsra zártam az ajtót, s ott folytattuk ahol abba hagytuk csak már az ágyamon feküdve.

 **

Reggel komásan keltem ki az ágyamból, miután már valaki húsz perce nyomta a csengőt, de senki nem nyitott még ajtót. Lassan feltápászkodtam magamra vettem egy nadrágot és egy fehér felsőt. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, még egy utolsó pillantást vettem az ágyamban nyugodtan szundikáló barna hajú lányra. Elindultam lefelé, s első utam a konyhába vezetett, hogy megkeresem anyát, de mivel ott sem találtam ezért úgy döntöttem kinyitom az ajtót, mert ha már engem felkeltett félő volt, hogy Lizzit is felfogja. Még oda nem értem elmormoltam magamban egy-két imát, hogy ne egy rajongó legyen, aki ’hajnali’ fél tízkor kezd el zaklatni, mert jobb dolga nincs. Kinéztem a kukucskálón és egy megkönnyebbülő sóhaj hagyta el ajkaimat. Félre értés ne essék, imádom a rajongóinkat, hisz nélkülük nem tartanánk ott ahol, csak szeretnék a szeretteimmel is időt tölteni. Hatalmas mosollyal tártam ki az ajtót egyik legjobb és legrégibb barátom előtt. Végül is gondolhattam volna, hogy ő az egyetlen ember, aki képes ráfeküdni a csengőre és addig nyomni még valaki ki nem nyitja. Így volt ez már régebben is mindig ő volt az, aki lelket öntött belém bármi bajom volt, s akár órákat is tudott várni az ajtóm előtt addig, míg be nem engedtem és mondtam el mi bánt.

- Amy, de rég nem láttalak. – öleltem rögtön magamhoz a fekete hajú lányt.

- Hát, szupersztár ritkán látogatsz haza. – vágta rögtön a fejemhez, s próbált meg kibontakozni ölelésemből. Beengedtem a házba, s miután levette kabátját, amit felakasztottam a konyhába vezettem, ahol csináltam mindkettőnknek kávét.

- Honnét tudtad, hogy itthon vagyok? – kérdeztem meg és bele ittam a forró italba.

- Anyukád mondta, nem rég találkoztam vele a boltban, s első utam ide vezetett. De amint hallottam hoztál magaddal valakit. – fejezte be arcán hatalmas mosollyal, s hideg ujjai közé vette a forró bögrét.

- Tudod unalmas volt, hogy eddig egyedül jöttem. – viccelődtem, mire csak egy ’most komolyan’ arckifejezést kaptam. – A barátnőmet hoztam. – feleltem mosolyogva.

- Azt tudom, hogy a barátnőd, de hogy hívják meg ilyenek. – kérése kicsit meglepet, hiszen tele van az internet azzal, hogy ki is a barátnőm. Értetlenségemet Amy is felfedezte, de csak elnevette magát rajtam. – Nem szoktam a veled kapcsolatos pletykákat olvasni. – felelte. Ez a dolog egyben meg is nyugtatott közben pedig azt éreztem, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem.

- Hát, Lizzinek hívják és Styles unokahúga. – mondtam. Amy álla pedig a mondat második részénél a padlót súrolta.

- De, de akkor nem olyan, mint Harry? – kérdezte dadogva, mire elnevettem magam.

- Hát, nem tudnák egymást letagadni, de Lizzi kedvesebb és érzékenyebb, bár ezt sokszor elrejti. – mondtam és mindkét bögrét a mosogatóba tettem, mikor lépteket hallottam. Mosolyogva fordultam meg, de amint meg láttam Lizzi könnyes szemeit arcomról rögtön lefagyott a mosoly. A telefonommal a kezében állt az ajtóban és hitetlenkedve rázta a fejét. A fejemben ezernyi lehetőséget lefuttattam, hogy mi történhetett, de az igazsághoz egynek sem volt köze.

- Mond, hogy ez nem igaz. – kérlelt. A mobilt elém csúsztatta, amin egy megnyitott üzenet volt Mollytól.  A fiad! Címmel, s mellé egy kép csatolva.

- Megmagyarázom! – néztem a szemébe, mire ő rögtön elkapta a tekintetét.

- Ezt nem lehet Niall. – motyogta és eltűnt a helységből. Utána akartam menni, de Amy a karomnál fogva megakadályozott ebben, s csak a fejét rázta. Nem érdekelt semmi csak Lizzi után akartam menni és mindent rendbe hozni, még akkor is, ha tudtam, hogy erre cseppnyi esélyem sincs. Kiszabadítottam a karom és mintha ágyúból lőttek volna ki indultam meg az emelet felé. 

Írjatok komit és nyomjatok véleménygombot :) Előre is köszönöm.! :)